Ritkán fordul elő, hogy a válásra úgy kerül sor, hogy mindkét fél így döntött, egyetértésben, és egyikükben sincs csalódottság vagy fájdalom. A legtöbb esetben a szakításról egyikük dönt, a másik pedig még úgy gondolja, hogy lenne esély a javításra.

Az, aki maradna, aki még úgy látja, hogy szeretne a másikkal lenni és tenni a kapcsolatért, nagyon nehéz helyzetben van: ez egyértelmű és mindenki számára elfogadott. De a döntést meghozó fél érzéseiről kevés szó esik.

Mediátorként az a feladatunk, hogy objektíven, ítélkezés és állásfoglalás nélkül segítsük mindkét felet abban, hogy amit szeretnének, ami nekik jó, az úgy valósulhasson meg, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon a másiknak, békébe kerüljenek egymással és adott esetben így tudjanak elválni. Ha már válásról van szó, akkor az a lehető legkönnyebb és leginkább fájdalommentes legyen tehát.

A mediátori munka során gyakran van szükség arra, hogy felszínre hozzuk a valódi érzéseket és segítsünk tisztázni: mit akar valójában az egyik és mit a másik fél. Sokszor ugyanis ez sem teljesen egyértelmű. A mediáció így aztán – azzal, hogy segít tisztába kerülni a valódi érzésekkel és megfogalmazni a célt – felgyorsítja a folyamatokat: ha a kapcsolat javítása a cél akkor azt, de ha kiderül, hogy az egyik félnél egyértelműen a válás a cél, akkor a mediáció ezt a folyamatot fogja felgyorsítani. És egyben segíteni: a mediátor a döntést meghozó felet és a döntést “elszenvedő” felet egyaránt kíséri saját érzéseinek feldolgozása során.

Az talán egyértelmű, hogy azt, akit “elhagynak”, hogyan és miért kell segíteni. A válás neki nyíltan és egyértelműen veszteség, gyász (szinte nehezebb gyász, mint egy haláleset, hiszen a másik él és nap mint nap kapcsolatban vagyunk vele). Ebben a veszteségélményben a csalódott fél mellett ott állnak a barátok, a vígasztalók és megélheti, hogy van támasza a bajban. A döntést elszenvedő fél a válást gyakran úgy éli meg, mint egy sorscsapást, ahol a másik átverte, kihasználta, rútul bánt vele. És van amikor ez így is van többé kevésbé. De minden esetben érdemes – ha nem is az első napon – elgondolkodni azon: én mit tettem hozzá ahhoz, hogy így alakult? Mi az én felelősségem? Ha a teljes felelősséget a másikra hárítjuk, elesünk attól a lehetőségtől, hogy tanuljunk az egészből és legközelebb másképp alakuljon. Legközelebb többet tegyünk a kapcsolatért, jobban odafigyeljünk, de legalábbis “jobban válasszunk” – ha eddig a gondolatig tudunk csak eljutni már az is egy nagy lépés. Az elején persze senki nem gondol a jövőre, egyszerűen csak a fájdalmat érzi. De a fájdalom – ha elengedjük és nem dédelgetjük gyűlölködéssel és sértettséggel – lassacskán elmúlik és eljön az ideje annak is, hogy kicsit magunkba nézzünk.

Mi történik eközben azzal, aki a döntést hozta? Nehéz lelki folyamatokon megy át ő is – hacsak nem hárítja az egészet és látszólag éli világát, mert így tudja felolgozni ami történik. A hárítás – mondani sem kell – nagyon gyakori és a csalódott félnek szinte ez fáj a legjobban: “milyen érzéketlen, nem is szeretett soha ha most így tud viselkedni”. Valójában a legtöbb esetben emögött az áll, hogy a szakítást kezdeményező fél nem szívtelen és érzéketlen, csak gyakran elhárítja saját érzéseit, így tudja végigvinni a döntést amit meghozott, aminek viszont – szintén a legtöbb esetben – komolyabb oka van annál, mint a felelőtlenség és a szívtelenség. Döntést hozni nagyon nehéz. Könnyű erre azt mondani, hogy mindig lehet valamit tenni és miért nem próbálja meg a szakítás helyett a javítást, miért lép ki a másik a kapcsolatból. Nyilván van olyan helyzet vagy olyan ember is, aki pillanatok alatt dönt és a könnyebb utat választja. De sokan vannak, akik nehéz folyamatokon mennek át, mire döntésre jutnak – a csalódott fél ebből azonban csak a döntést, a szakítást látja. Hogy őt el tudta hagyni az, akit ő szeret.

Hogyan tud segíteni a mediátor? Azon kívül, hogy a válás jogi részének meggyorsításával az elszakadás folyamatát békésebbé és könnyebbé teszi? Azzal segít, ha mindkét felet – és ezért alakítom úgy a mediációs eljárás folyamatát, hogy külön-külön beszélgetések során találkozom a felekkel – tehát mindkét felet támogatja abban a folyamatban, amin átmegy. Ha abban kell támogatás, hogy az elhagyatottság veszteségélményét feldolgozzuk, akkor abban. Ha a döntéssel járó felelősségérzet vagy bűntudat kezelésében kell támogatás, akkor abban. Ha “egyszerűen csak” az új önálló élet, az új identitás kialakításában, akkor abban. Feladata ez a mediátornak? Hiszen ezekre a célokra külön szakemberek (pszichológusok) vannak, akik személyesen segítenek a nehéz élethelyzetekben! És mégis feladata a mediátornak. Nyilván ha súlyos a teher és komoly feldolgozási folyamatra van szükség, akkor külön szakemberhez kell fordulni. A legtöbb esetben azonban elég egy támogató külső személy, a mediátor, aki nem “megy mélyre”, nem boncolgatja a személyiség rétegeit, egyszerűen csak gyakorlatias és empatikus támogatást nyújt: szakszerűen végigkíséri mindkét felet azon a folyamaton, amit egy válás jelent. Eközben közelíti is a feleket egymáshoz abban az értelemben, hogy a másik érzéseit, szempontjait is felvázolja, érzékelteti: hogy ne haragudjunk egymásra, hanem értsük meg egymást. A harag ugyanis – bármelyik oldalon is állunk, döntést hozók vagy döntést elszenvedők vagyunk – valójában a helyzetnek szól, a meghiúsult várakozásoknak és összedőlt reményeknek szól. Ezt vetítjük gyakran egymásra. Mert úgy könyebb.

Mediátorként abban segítek, hogy a “könnyebb”-séget ne konfliktusok keltésével és fenntartásával érjük el, hanem lássuk át mi történik bennünk, mi történik a másikban és nézzünk szembe a helyzettel úgy, ahogy van. A feldolgozatlan érzelmek, a harag lehet ugyanis az egyetlen akadálya annak, hogy közös megegyezéssel, békében, nyugalomban váljunk meg egymástól…