Az első mediációm...
Amikor elhatároztam, hogy mediátorként szeretnék dolgozni, azt láttam, hogy temérdek képzés közül lehet választani. Nagy Zsóka képzéséről már hallottam egy ismerőstől, de nem ez volt a döntő, amiért őt választottam. Hanem az a családias hangulat, az az elhivatottság, amit érezni lehetett már az elején.
És hogy rettentő gyakorlatias az egész. Amikor a képzést befejeztük, Zsóka gyakorlási lehetőséget biztosított: mediátor-társként nemcsak figyelhettem, hogyan vezeti a mediációt, de már az első alkalommal kis idő múlva magamra hagyott az ügyféllel. Ahogy mondani szokta: ő átadja a mediátor-kabátot, amit magunkra vehetünk, de mindenki más és más mediátor lesz, egyedi és senkivel sem azonos. Ezért hagyta már első alkalommal megérezni, hogy milyen is ez az újdonsült mediátor: Barna Andrea:-)
Őszintén szólva nagyon élveztem: olyan természetes volt a helyzet, mintha mindig is ezt csináltam volna. A leggyakoribb kérdés a kezdő mediátoroknál az szokott lenni, hogy hogyan lehet egyformán kezelni a pár mindkét tagját? Hogyan lehet megoldani azt, hogy egyikük ne legyen szimpatikusabb, mint a másik? Számomra egyértelmű volt, hogy ez az aggodalom felesleges. Abból fakad, hogy sokan, mielőtt mediációval foglalkoznának, már érzik, hogy egyfajta "konfliktusmegoldók", mert szívesen meghallgatják barátaikat konfliktusaikról és szívesen segítenek. De a barátság elfogulttá tesz. Még ha érzi is az ember, hogy nem teljesen a barátjának van igaza, mégis mellette áll. Kiáll mellette. Hiszen ezért barát. És éppen ebben áll a mediátor helyzeti előnye: számára mindkét fél "idegen", így aztán egyáltalán nincs kísértés, hogy bármelyikükkel is elfogult legyen. Persze ehhez nagy tolerancia kell: olyasvalaki, aki merev nézeteket vall, ítélkezik, nem alkalmas mediátornak. Az elfogadás az egyik kulcsszó. Bármilyen helyzettel is találkozunk. A szakma része, hogy miközben maximális empátiával és odafigyeléssel fordulunk az egyik félhez, mégis objektívek tudunk maradni. És másik félhez is éppen így fordulni.
A gyakorló mediációm során egy harmincas éveinek közepén járó párral dolgoztunk. A feleség talált rá a mediációra, mert el akart válni a férjétől. El volt keseredve, a kapcsolat nem működött jól, sok volt a vita. A férj néhány évvel fiatalabb volt, a felesége volt szinte az egyetlen nő az életében. Úgy érezte, hogy a felesége - bár nagyon jó anya - de nem "igazi nő" már. Nem viselkedik úgy. Különbözött a habitusuk is: a nő inkább otthonülő, érzelmeit kevésbé kimutató típus, a férfi inkább társasági ember volt, nyílt, közvetlen. Közben azonban a nő volt felelősségteljesebb, és valójában nagyon melegszívű, a férfi sokszor szinte gyerekként viselkedett mellette. Mindezek ellenére sok éve együtt éltek, boldogan, csak az utóbbi időben alakult ki távolság köztük, amit viszont egyikük sem akart tovább viselni. A konfliktus alatt alig látszott - bár külső szemmel rögtön észre lehetett venni - hogy valójában nagyon szeretik egymást. Ezért is szenvednek annyira, azért a sok vita, a nagy elkeseredés.
Az általam is alkalmazott mediációs eljárás két részből áll: először külön-külön beszélek az ügyfelekkel, és ezután kerül sor a mediációs ülésre, ahol a közösen létrehozzák a megállapodást. Ennél a párnál nagyjából két hónap telt el a megállapodásig, ez alatt az időszak alatt mindkettőjükkel három-négy egyéni beszélgetésre került sor. És annak ellenére, hogy nagyon messziről indultunk: sok volt a harag, a csalódottság, végül mégsem válás lett a vége. Megtalálták a közös hangot és a megoldást... Sok mindenre fény derült az egyéni beszélgetések során, mindketten felismertek sok olyan dolgot, amire korábban nem is gondoltak. Beszéltünk a sérelmekről, de a közös értékekről, örömökről is. Beszéltünk arról, hogy mi az ami hiányzik? Vajon miért viselkedik/érez/gondolkodik a másik úgy, ahogy? Mi tetszett meg benne annak idején, ami valahol még most is megvan? Beszéltünk nagyon sok mindenről... sok minden körvonalazódott.
Elsősorban, hogy mint oly sokaknál, a kommunikáción múlott szinte az egész. Hogy egy ideje, amióta a problémákat érzékelték, nem beszéltek nyíltan, őszintén egymással. Benne volt az is, hogy a kislány születésével az apa - mint oly sokaknál - kiszorult a feleség látóteréből, aki immár nagybetűs anyává vált. A gyermek születése mindig nehéz időszak a kapcsolatban... Valójában a férfi-női szerepekkel kapcsolatos "káosz" volt az, ami feltette az i-re a pontot: az anyasággal járó változások és a férj "fiatalsága" kikezdte a feleség önbizalmát, aki érezte az idő múlását. És az állandóan "bulizó" férjet nem tudta felelős férfinak látni. Eközben a férj már nem tudott igazán nőként tekinteni a "nagybetűs anyára", akinek ráadásul szinte mindent köszönhetett, aki "anyja helyett anyja" volt sok éven át... Így leírva úgy tűnhet, hogy ezek olyan mély nehézségek, amiken nem lehet változtatni. És mégis...
A mediációs ülés előtt, ahol a megállapodást létrehozzuk, döntötték csak el, hogy a válási mediáció helyett inkább párkapcsolati mediációt szeretnének. Ez azt jelenti, hogy arról állapodnak meg, hogy mit szeretnének a másiktól, mi tenné őket boldoggá (akár apróságok is), majd ezt a megállapodást igyekeznek betartani. Miután az egyéni beszélgetések során mindketten jobban megértették a másikat és felismerték saját hibáikat is, az indulatok elmúltak és helyükre egy kis megértés lépett. Így már mindketten szívesen elmondták, hogy mi az, amitől jól éreznék magukat a kapcsolatban, és mindketten szívesen vállalták, hogy teljesítik a másik "kívánságait"...
Velük nem találkoztam azóta, de ha a pár igényli, akkor ilyen esetben néhány hónap múlva újra eljönnek és átbeszéljük mi változott, mivel egészítenék még ki a megállapodásukat. Jó ilyenkor látni, hogy a kommunikációs problémák miatt, vagy a családból hozott rossz minták miatt nem esik szét egy olyan kapcsolat, ahol igazából szeretik egymást. És persze a kicsi gyereküknek sem mindegy, hogy a szülei - ha a konfliktusukat nem ilyen békésen rendezik - már szétszedték volna egymást a bíróságon azzal kapcsolatban, hogy kinél, hol, mennyit legyen a kislány...
