Fejlődünk, változunk - fejlődik a kapcsolatunk is?
Mindannyian folyamatosan változunk, haladunk saját életutunkon. Fejlődünk. És közben a kapcsolatunk is változik: már nem ugyanazok vagyunk, akik évekkel ezelőtt, ígyhát kapcsolatunk sem lehet ugyanaz, mint évekkel ezelőtt. A kapcsolatban voltaképpen két egyéni életút találkozik és halad együtt tovább.
Majd adott esetben a két út elválik egymástól: mert már mások a célok, vagy mert nem egyforma a fejlődés üteme.
A kérdés az: hogyan tudunk úgy fejlődni egyénileg, hogy a kapcsolatunk is épüljön? Hogy ne szétziláljon minket az, hogy gyorsabban-lassabban megváltozunk, hanem együtt haladhassunk...
A párkapcsolatot a benne részt vevő személyektől eltekitve, önnállóan szemlélve azt látjuk: mint egy önálló "valami", a kapcsolat éppen úgy fejlődik, mint mi magunk. Vagy éppen stagnál, hanyatlik. Folyamatosan változik. Bár a kapcsolatnak önálló "élete" van, alakulására nyilván nagy hatással van a benne részt vevő két ember saját fejlődése, változása. A kapcsolat fejlődése és a benne részt vevő két ember fejlődése szorosan összefügg.
Vannak kapcsolatok, amelyek szemmel láthatóan építőek mindkét fél részére. Van amikor egyikük az, aki látványosan halad előre a másik segítségével, és van amikor (már...) ahelyett, hogy épülnénk attól, hogy együtt vagyunk, inkább gátol minket a fejlődésben a párkapcsolatunk. Mit tehetünk azért, hogy személyes életutunkhoz a kapcsolat hozzáadjon, mit tehetünk ha azt érezzük, hogy a másik gátol, visszahúz? Hogyan hozzuk egyensúlyba saját egyéni életünket és a kapcsolat alakulását?
Egyéni életutunk során is úgy változunk, hogy az új helyzetekhez való alkalmazkodás változtat rajtunk. Személyiségünk fejlődésében új helyzet például ha munkába állunk, ha önálló életet kezdünk, vagy ha anyává válunk. Ilyenkor alkalmazkodnunk kell az új feladatokhoz, amitől kissé más emberré válunk: szerencsés esetben "bölcsebbé": olyanná, aki "már ezzel is találkozott", "már ezt is megoldotta". A kapcsolat is újabb és újabb helyzetekkel szembesül, amikor alkalmazkodásra van szüksége. Ha ez sikeres, akkor a kapcsolat mélyül. A kapcsolat életében is vannak rugalmasságot kívánó és fejlődést hozó helyzetek: ilyen amikor összeköltözünk, összeházasodunk (elköteleződünk), amikor gyermekünk születik, vagy éppen amikor a gyerekek felnőnek és elhagyják a szülői házat mi pedig ketten maradunk. Ezek a helyzetek hatással vannak a kapcsolatra, átrendeződnek a viszonyok, új "felállás", új szereposztás alakul ki. Ahogy halad az idő, az együtt átélt helyzetek megerősítik az összetartozást és egyre szilárdabb a kapcsolat. Hacsak a helyzetekhez való alkalmazkodás nem sikertelen és nem vezet a kapcsolat megingásához, felbomlásához. A kapcsolat tehát folyamatos kihívásoknak van kitéve, éppen úgy, mint mi, saját személyes életünkben.
Az egyik legnagyobb kihívás a kapcsolatra nézve, hogy a benne résztvevők saját egyéni életükben változnak, fejlődnek. A személyiség fejlődése nagyon egyéni: van aki gyorsabban változik, mert könnyebben alkalmazkodik. Van aki lassabban. De a fejlődés a külső körülményektől is függ. Egyes helyzetekhez könnyen alkalmazkodunk, pillanatok alatt változtatunk a hozzáállásunkon, belekerülünk az új szerepbe, más helyzetekkel nehezebben birkózunk meg. Ez a folyamatos változás mindkettőnkben zajlik és oda is vezethet, hogy eltávolodunk egymástól. El vagyunk foglalva saját "problémáinkkal" és nem tudunk a másikra, a kapcsolatra figyelni például. Vagy hirtelen olyan nagyot lépünk előre, hogy úgy érezzük, a másik fényévnyi távolságba került tőlünk. Mivel az egymással szoros kapcsolatban levő emberek hatnak is egymásra, szerencsés esetben "húzzák előre egymást", kevésbé szerencsés esetben meggátolják a másik fejlődését. És ez az a pont, ahol tudatosan figyelve, felismerve az összefüggéseket, tehetünk a kapcsolatunkért.
Hogyan ismerjük fel azt a pontot, amikor a kapcsolatunk újabb szakaszhoz érkezett? Leginkább a konfliktusokról, a krízishelyzetről ismerhetjük fel. A krízishelyzetek - a megoldandó "problémák" - jelzik, hogy a kapcsolat fordulóponthoz ért: kihívás érte, amire válaszolni kell. Ha a megoldás sikeres, akkor a kapcsolat fejlődik. Ha nem ismerjük fel, hogy fordulóponthoz érkeztünk, ha csak magunkra figyelünk, a kapcsolatra nem, akkor elmehet mellettünk a lehetősége annak, hogy együtt maradhassunk. Ettől még évekig élhetünk együtt, de a valódi kapcsolat megszűnik és azt viszahozni egy ponton túl már szinte lehetetlen vállalkozás. Túl naggyá válik a távolság.
Ha szeretjük a másikat és valóban odafigyelünk rá, ha látjuk a másikban a saját életútjával küzdő EMBERT, és közben a magunk életútjával, feladataival is tisztában vagyunk, akkor észrevehetjük, hogy hogyan alakul külön-külön az életünk és hogyan alakul a kapcsolatunk élete. Ha azt érezzük, hogy a másik nagyot lépett előre, és nem tudjuk követni a változását, akkor beszélhetünk erről és megpróbálhatjuk saját fejlődésünket felgyorsítani: olvasni, önismereti tanfolyamra jelentkezni, vagy éppen továbbtanulni és új munkába kezdeni, bővíteni a társas kapcsolatainkat - attól függően, hogy a másik miben haladt előre hozzánk képest. Éppen így segíthetjük is a másikat, ha úgy érezzük, hogy mi magunk sokat változtunk: beszélhetünk a nekünk bevált módszerekről, vagy azokról az élményekről, amelyek így hatottak ránk. A másik ilyenkor - ha fontos neki a kapcsolatunk - gyakran szívesen elolvassa az ajánlott könyveket, érdeklődni kezd a minket érdeklő témák iránt. És ezzel a kapcsolatot érő kihívást sikeresen megoldottuk. Egyéni fejlődési iramunk különbözősége nem szedi szét a kapcsolatunkat, hanem építi azt. Ez az a helyzet, amikor együtt haladunk előre.
Ha ilyenkor csak megharagszunk a másikra, mert "magától miért nem jut eszébe, hogy változtasson", akkor valójában gyermeki szinten gondolkodunk és azt várjuk el, hogy a másik találja ki a gondolatainkat, kövesse változásainkat. De miért is kellene ezt tennie, miért is kellene magától felismernie a bennünk belül zajló folyamatokat, ha nem beszélünk róla és nem jelezzük felé? A feszültség ilyenkor gyűlik és távolodáshoz vezet. És igaz lesz a tétel: mindkét fél hibás abban, hogy hova jutottak. Az is, aki nem figyelt eléggé a másikra, és az is, aki nem jelezte, nem mondta el, hogy változik, hogy fejlődik és úgy hogy érzi egyedül maradt ezzel.
Van olyan is, amikor be kell látnunk azonban: a kapcsolatban már nem tudunk úgy fejlődni, ahogy arra szükségünk van. Egy kicsit "sorszerű" szemlélettel úgy fogalmazható ez meg, hogy mintha a kapcsolat betöltötte volna a feladatát mindkettőnk életútjában, és a továbbiakban már nem segít minket abban, hogy előre haladjunk. Mivel az időközben kialakult szeretet bizonyos részei nem vesznek el, gyakran sokáig tart, amíg ezt mindkét fél felismeri és elengedik egymást, ahelyett hogy még további évekig visszahúznák és hátráltatnák az életútjukon való előrehaladást.
Ha tehát konfliktusok, eltávolodás és problémák jelentkeznek a kapcsolatunkban, érdemes végiggondolni, hogy nem egyikünk vagy másikunk gyorsabb egyéni fejlődése áll-e a háttérben? Esetleg a kapcsolatot érte olyan új helyzet, kihívás, amellyel meg kéne bírkózni? Bárhogyan is: ha akarunk tenni a kapcsolatért, akkor tudunk tenni... Segíthetjük a másik fejlődését, vagy mi magunk próbálhatunk meg tenni magunkért és előrelépni. A kapcsolatot ért kihívást így együtt tudjuk jól megoldani.
