Mi kell a jó párkapcsolathoz?
Ha erre a kérdésre néhány mondatban választ lehetne adni, akkor azt hiszem nem lenne szükség mediátorokra. Mégis sokan, sokfelől megközelítve próbálták már összefoglani, hogy mi a titka a jó kapcsolatnak.
Hozzám közel állnak például Bert Hellinger gondolatai, vagy inkább tapasztalatai arról, hogy mitől tud jól működni egy kapcsolat. Ezek közül emelek ki most néhány gondolatot, amelyekről családállító coachként - kissé más megközelítésben - korábban már írtam blogbejegyzést.
Ahogy sokszor halljuk, a párkapcsolat a férfi és a nő közötti különbségeken alapul. Mindketten olyat adnak a másiknak, ami belőlük hiányzik. Kiegészítik egymást. Az egyik ad egy kicsit, majd a másik kicsivel többet, aztán ismét az egyik megint valamivel többet. Így épül fel, így növekszik a kapcsolat. De a kapcsolatban egyensúlynak kell működnie: ha az egyik fél sokkal többet ad bele, mint a másik, akkor a kapcsolat egyensúlya felborul. Feszültség keletkezik. Mit jelent az, hogy az egyik többet ad? Például ha az egyik félnek korábbi kapcsolatából már vannak gyerekei, és elvárja, hogy a másik a gyerekekkel sajátjaiként bánjon, akkor valójában elvárja, hogy a másik többet adjon, mint amennyit kap.
Ennek az egyensúlynak a tapasztalat szerint a negatív hatásokra is érvényesülnie kell: ha az egyik fél megsérti a másikat, akkor a másikban igény támad ennek kiegyenlítésére. Ez nem bosszúszomjasság, egyszerűen csak lélekben szükség támad a kiegyenlítésre. És ha a kiegyenlítés során a sértett fél valamivel kevésbé sérti meg a másikat, akkor lassan-lassan visszaáll az egyensúly. Furcsán hangzik ez a megállapítás, hiszen jól ismerjük a megbocsátás fogalmát, de a bocsánatkérés sajnos sokszor a felelősség másikra hárítása és kitérés a konfliktus elől. Bocsánatot kérni nagyon egyszerű megoldás. A megbocsátás szinte sosem valósul meg teljesen, és ha tüske marad, akkor a kapcsolat ellehetetlenül. Sokszor öntudatlanul is alkalmazzuk ezt a kiegyenlítést, amikor egy-egy sértésre sértéssel válaszolunk: így alakulnak ki a viták. A kérdés csak az, hogy a "visszasértés" kisebb-e az eredeti sértésnél? Mert ha nagyobb, ha "kamatostul adjuk vissza" a sértést, akkor akkor a vita csak növekszik és a kapcsolat lassan-lassan lerombolódik...
Jól működő párkapcsolatot olyan férfi és nő tud kialakítani, akikben megvan a valódi férfierő vagy női erő. Mit jelent ez? Valójában azt, hogy egyikük sem a szülőt keresi a másikban, miközben ő maga gyerek pozícióban van, hanem önálló, kiegyensúlyozott személyiségek, felnőttek. Ami azt is jelenti, hogy saját szüleiket elfogadják olyannak, amilyenek. Már nem lázadnak ellenük, mint a kamaszok, és nem is tagadják meg őket, mert akkor gyökértelenné válnának. Így a párkapcsolatban nem a szülőkkel való lezáratlan "játszmákat" játszák majd újra, hanem tőlük függetlenül élnek, egymásra figyelve.
Az elfogadásról egy kicsit részletesebben: a férfinak elfogadással és tisztelettel kell lennie apja iránt, mert - ha úgy tekintjük - tőle kapta a férfierőt, a férfi mintát. A nőnek pedig elsősorban az anyját kell elfogadnia, akitől a női erőt, a női mintát kapta. Az a tapasztalat, hogy bár erre ritkán vezetjük vissza kapcsolati problémáinkat, gyakorlatilag nagyon sokszor mégis ez áll a háttérben. És az egyik legnehezebb feladat valóban elfogadni a szüleinket, nem utolsó sorban azért is, mert az utóbbi száz évben a pszichológia is azirányban érvelt, hogy minden bajunk okozója a szülői minta, a nevelés. Még ha így is van: ha tudomásul vesszük azt, ami van, akkor megérezhetjük azt az erőt, amit akkor kapunk, ha nőként anyánkra, nagyanyánkra és női felmenőinkre gondolunk. Hhogy mi rajtuk keresztül lettünk nők. És férfiként az apánkra, nagyapánkra gondolva pedig azt, hogy az a sok férfierő mind elért hozzánk. Lehet, hogy ez elsőre kissé furcsán hangzik, de érdemes végiggondolni. Kapcsolatainkban sokszor azt akarjuk ugyanis elérni, ami a szüleinkkel való kapcsolatban nem sikerült - de mindent ott kell megoldani, ahol a probléma keletkezett. A szüleinkkel való viszony árnyéka ne tegye tönkre a párkapcsolatunkat...
Érdekes tapasztalat, hogy a kapcsolat jó működéséhez szükség van az előző társak elismerésére. Azazhogy ha társunk korábbi társaira tisztelettel tekintünk (ami nem jelenti azt, hogy találkozni kéne velük, vagy szeretni kéne őket), akkor valójában a társunk életét, a társunkat tiszteljük. Igazából a kapcsolatunk, amiben most élünk, csak úgy jöhetett létre, hogy a korábbi kapcsolatok véget értek. Ha úgy nézzük: annak a szakításnak az árán jöhetett létre. Az elismerés mindössze ennyit jelent, hogy ezt végiggondoljuk és tudomásul vesszük.
Manapság nagyon sokan vannak úgy, hogy nem szívesen köteleződnek el: "minek a papír". És sok kapcsolat jól működik így. Van azonban olyan is, amikor a mélyben az egyik felet zavarja ez a helyzet, bár ésszel elfogadja. Sokszor ha egy férfi és egy nő hosszú ideig él együtt, de nem házasodnak össze - azaz nem kötelezik el magukat egymás mellett - akkor tulajdonképpen azt mondják a másiknak: "várok valakire, aki jobb nálad". Ez ilyenkor valójában sérti a másikat és válsághoz vezethet a kapcsolatban.
Ha gyerekek születtek, akkor fontos az is, hogy a párkapcsolatnak elsőbbsége van a szülői szereppel szemben. A gyerekek akkor boldogok, akkor érzik magukat biztonságban, ha a szüleik szeretik egymást. Nem akkor, ha ők az elsők, miközben a szüleik szinte kapcsolatban sem állnak egymással. Ha a gyermeket a társunk elé helyezzük, akkor valami felborul: hiszen a gyermek azért születhetett, mert a férfi és a nő között kötődés alakult ki. Ez az alap. Nagyon sok kapcsolati probléma a gyerekek születésével kezdődik és a válások legnagyobb része a gyerek - vagy a második gyerek - 2-3 éves korában történik. Miért? Mert nagyon sok nő - szeretetből - a gyermeket a férfi elé helyezi és a férfi kiszorul a kőrből. Igen, nagyon nehéz anyaként megtalálni az összhangot, hiszen egy csecsemő azt igényli, hogy egész nap vele foglalkozzanak. De ha a foglalkozásba bevonjuk az apát, a gyereket nem "sajátítjuk ki", akkor máris nagyon sokat tettünk azért, hogy a párkapcsolat jól működjön a gyerek születése után is.
Sok szó esik az utóbbi években a "szeretetnyelvről", ami valójában csak annyit jelent, hogy mindannyiunknak más jelenti a szeretet bizonyítékát. És máshogy fejezzük ki a szeretetünket. Van aki abból érzi, hogy szeretik, ha megdícsérik. Más abból, ha ajándékot kap. Úgy is fogalmazhatjuk ezt, hogy "vannak, akiknek az fontos, hogy hallják őket, másoknak az, hogy lássák". Az egyik azt mondja: "az a baj, hogy fogalmad sincs rólam, nem látod mit érzek", míg a másik: "nem hallod meg amit mondok, hiába kérlek". Annak, aki inkább lát, meg kell tanulnia hallani, aki pedig inkább hall, meg kell tanulnia látni... Meg kell ismernünk a társunk "szeretetnyelvét" és nem a magunkéból kiindulva ahhoz ragaszkodni. Rengeteg félreértés forrása ez. A férfiak gyakran tettekkel, cselekvéssel fejezik ki érzéseiket (rendet raknak a garázsban, hogy kifejezzék szeretetüket), míg a nők szavakra vágynának... Ha valóban odafigyelünk egymásra és elfogadjuk a különbségeket, akkor a különbségekből létrejön az egység. Ami az egyformaságból, a másik megváltoztatásából sosem jöhet létre.
És még egy gondolat, kifejezetten a konfliktusokról. Gyakran abból alakul ki vita egy kapcsolatban, hogy eltér a véleményük valamiről. Ám vélemények terén nem lehet megegyezni. Aki a véleménycserében győz, büszke lehet győzelmére, de közben elveszítette a másikat. Kérdés mi a fontosabb?
