Összecsiszolódás és alkalmazkodás - de mennyire?

A jó kapcsolathoz alkalmazkodás kell - ahogy mondani szokták. A kapcsolat kezdetén szívesen alkalmazkodunk, kedvében járunk a másiknak. Egy idő után aztán kezd terhessé válni az alkalmazkodás, de még ekkor is azt gondoljuk, hogy "össze kell csiszolódni". És valóban.

De vajon meddig kell elmenni az alkalmazkodásban, hol van a határa az önfeladásnak?

A kapcsolatokbeli viselkedésünk személyiségünkre jellemző és kora gyermekkori tapasztalatainktól erősen függ. Ezen alapul az is, hogy mennyit engedünk meg magunknak és a másiknak a kapcsolatban: a demokratikus hozzáállás jellemez, vagy engedelmeskedünk és hatalmaskodunk. A kérdés az, hogy mennyire kell megőriznünk saját személyiségünket és szabadságunkat. Ha semmilyen kompromisszumra nem vagyunk hajlandóak, akkor nagy eséllyel nem fogunk kapcsolatban élni. Ha viszont mindent feláldozunk magunkból és már kedvenc zenénk sincsen, akkor pedig nem érdemes velünk élni...

A nők sokszor jobban ragaszkodnak a kapcsolathoz - ennek evolúciós alapjai lehetnek - ezért gyakran a kapcsolat megtartása érdekében olyasmihez is jó képet vágnak, ami valójában nem elfogadható számukra. Sőt, megváltoztatják stílusukat, átalakul az ízlésük, mielőtt fodrászhoz mennének megkérdezik milyen frizurát szeretne a párjuk. Természetesen vannak olyan kapcsolatok, ahol éppen a férfi az, aki teljesen alárendelődik irányító típusú párja vélt vagy valós elvárásainak.

Ez az alkalmazkodás, ami eleinte őszinte örömből és szeretetből történt, egy idő után egyfajta beletörődéssé válik, amit már a rutin mozgat, nem a szerelem. Mindezt azért teszik, mert szeretetre vágynak. Azonban ha ez így sem elégül ki, és nem valósul meg a kölcsönös "adok-kapok", akkor probléma és konfliktus keletkezik. Az ilyen konfliktus kezdődik úgy, hogy "én mindent megtettem érted", miközben a másik nem is érti, hiszen ő nem kérte ezt. Az ilyen, idővel méllyé vált problémák ugyan a gyermekkorban gyökereznek, de felismerve őket lehet rajta változtatni! Sosem - vagy majdnem sosem - késő felismerni, hogy nem vállaltuk fel önmagunkat és nyílttá tenni, hogy mit szeretnénk. Persze minél több idő telt el így a kapcsolatban, annál nehezebb újraalakítani a párkapcsolat kereteit, de mindig adott rá a lehetőség.

Az önfeladás problémájához képest az ellenkező véglet, amikor valaki kifejezett elvárásokkal "érkezik" a kapcsolatba, neki semmi sem elég jó, pontos elképzelései vannak. Ennek hátterében szintén gyermekkori traumák rejlenek: az empátia hiánya és az önzés a kapcsolattól, a kötődéstől való öntudatlan félelmet jelzi. Az ilyen személyiségen a másik fél nem a szorongást és a kötődéstől való félelmet, a szeretetvágyat látja, hanem a mérhetetlen elvárás-tömeget, amit képtelenség teljesíteni. Itt is megoldás azonban a kommunikáció és az önismeret: felismerve és nyíltan kifejezve érzéseinket kialakulhat egy olyan párbeszéd, ahol nem kell kerülőutakon kifejezni, hogy szeretetre vágyunk.

A két ellenkező véglet - a túlzott alkalmazkodás és a túlzott elvárások - gyakran vonzzák egymást: sok kapcsolat alapul azon, hogy az "alkalmazkodó személyiségű" fél megtalálja párját az "elváró személyiségű" félben és fordítva. Gyanus, ha kapcsolataink sorra egy bizonyos forgatókönyvet követnek és "mindig nekem kellett mássá válnom, hogy együtt maradjunk" vagy "senki sem volt elég jó nekem és még mindig keresem azt, aki pont olyan, mint amit elképzeltem"...

Ez a két szélsőség persze sokszor nem jelenik meg ilyen nyíltan a kapcsolatban. De ha kevésbé nyíltan is, sokszor a konfliktusok hátterében ez áll: kétféle gyermeki szeretetvágy kétféle felnőtt-viselkedésbe rejtve. Mindkét fél gyermekkorában teljesületlen igényeit igyekszik kielégíteni a párkapcsolatban. Ennek folyománya az a helyzet is, amikor okosan megbeszélt demokratikus kereteket alakítanak ki, csak éppen a gyakorlatban azok nem működnek, mert olyan ponton érintik az egyik vagy a másik felet, amely gyermekkori sérüléstől sebes. Például megbeszélik, hogy mindketten eljárnak saját barátaikkal sörözni, filmet nézni, de amikor konkrétan elmegy a másik, akkor jön a rosszkedv, a szemrehányás, ami tönkreteszi a programot. Megjelenik az elhagyatástól való félelem, ami túlzott és nem felnőtt reakció. De éppen így az sem, ha a megbeszélteket kihasználva az egyik fél hetente hatszor jár el és tekintet nélkül a másikra ő "szabadságot akar", miközben azért mindig "visszarántja a kapcsolatot", kell neki a háttérben - valójában a kötődésben sérült gyermek beszél belőle.

Az önismeret a jó kapcsolat alapja. Ahogy szokták mondani, két féllábú boldogan kapaszkodik össze, mert így már járni tudnak, de óhatatlan, hogy az egyik kicsit gyorsabb vagy lassabb, hiszen különböző emberek - és ilyenkor jön a konfliktus, hogy "te tehetsz róla, hogy elestünk". Ha ismerjük önmagunkat, gyermekkori sérüléseinket, akkor tisztázhatjuk a másikkal, beszélhetünk közösen róla és akár még segíthet is feldolgozni azokat. Ehhez persze bizalom és kölcsönösség kell. De ezt a légkört megteremthetjük, ha mindketten akarjuk.

És sajnos van, amikor el kell fogadnunk azt, hogy a másik nem képes erre és a kapcsolatnak vége. De az sem mindegy, hogy hogyan történik...